Velence

Velencei gondolák

Mielőtt a hidakat megépítették, a gondola nélkülözhetetlen közlekedési és szállítási eszköz volt Velencében. Velence legjellegzetesebb legegyedibb közlekedési eszközét ma már csak kizárólag a turisták használják. Semmilyen más módon nem lehet ennyire ráérezni Velence lényegére, hangulatára. Velencében 12 gondolaállomás (imbarcadero) található. A legnagyobb a Szent Márk téren, de Akadémia hid lábánál, Rialtó hídnál, az vasútállomásnál, és a Piazzale Románál is beülhetünk egy gondolába. A gondolások általában ugyan azon a helyen állomásoznak egész életükben.

A gondola nevét leggyakrabban a latin „cymbula” (kis csónak) kifejezésből eredeztetik. A jármű legalább ezer éves konstrukció: 1094-ben már név szerint említi Vitale Falier dózseegyik rendelete. A két nagy és egymással évszázadokig rivalizáló gondolás céhet, a Castellani-t és a Nicolotti-t 1172-ben alapították.

A reneszánsz korában mintegy 10 ezer gondola volt a szigetvárosban, amelyek a vagyonosabb réteg mindennapi életét, a városi közlekedést szolgálták – még a hanyatlás korában, Casanova idején is legalább 5 ezer gondola volt Velencében. A XIX. század végétől a gőzhajók, majd a motorcsónakok megjelenésével, illetve a Canal Grande újabb hídjainak építése miatt számuk folyamatosan zsugorodott, ma körülbelül hatszázra tehető.

Gondolákat már csak a turisták városnéző útjaihoz, esküvői ceremóniák lebonyolítására és némely elkelőbb szálló privát taxi-járataként használnak, illetve az élvonalból kiöregedett járművek közül néhány átkelőcsónakká átépítve (tragheto) teljesít szolgálatot. Ms. Peggy Guggenheim, a híres műgyűjtő dinasztia különc tagja volt az egyik utolsó magángondola-tulajdonos Velencében, 1979-ben bekövetkezett haláláig használt járműve ma a Museo Storico di Navale-ben van kiállítva.

A gondola jellegzetes alakja hosszirányban határozott görbületet mutat, eleje (orra) és hátulja (tatja) a magasba nyúlik. A hajótest emiatt a lehető legkisebb felületen, csak a hosszának 55%-át kitevő lapos fenekű középrészen érintkezik a vízzel – ami lehetővé teszi, hogy egyetlen evezős mozgassa az orrdísszel együtt 11 méter hosszú és mintegy 350 kilós csónakot.

A gondola kevesebb mint 150 éve nyerte el ma is használatos, karcsú, alig 140 cm széles alakját. Domenico Tramontin mester vezette be a jellegzetesen aszimmetrikus, felülről nézve enyhén banánszerű vonalvezetést – a jobb hajóoldal 23 cm-rel kisebb görbülete segít kiegyenlíteni a gondola mozgatásához használt egyetlen, messzire kinyúló evezőlapát keltette nyomatékot. A szerkezeti változtatás fő oka az volt, hogy a Serenissima köztársaság bukása után a város elszegényedett és a tehetősebbek sem engedhették meg maguknak, hogy egy csónakhoz két házi gondolást alkalmazzanak, így a korábban is ismert, de ritkán használt egyevezős módszerre tértek át - ami felborította a jármű egyensúlyát.

A gondola korábbi, középkori és barokk változatai laposabb formájúak, a vízből kevésbé kiemelkedő orr- és tatkialakításúak voltak és szimmetrikus hajógerinccel rendelkeztek, mivel ez időben még két evezős hajtotta a csónakokat. A fedélzetre gyakran kis házikót vagy baldachin-szerű sátrat építettek az utasoknak (ún. felze), hogy lehetővé tegyék a őszi esők és a téli hideg idején a tartós használatot. A felze egyben a tulajdonos státuszát is reprezentálta, így 120 kg súlyú, bronzdíszekkel és muránói üvegablakokkal terhelt műalkotások is előfordultak köztük - más, kényelmesen berendezett példányok szerelmi légyott céljára szolgáltak a XVIII. században.

A gondolák orrán emelkedik a magasba a jól ismert formájú „ferro” dísz, egy 10–12 kg, ritkábban 20 kg súlyú, nagyméretű fémlemez idom, amelynek feladata, hogy kiegyenlítse a csónak hátuljában álló evezős, a gondolieri súlyát. A „ferro di prua” szélesebb, alabárdhoz hasonló törzsrészének alakja a dózse sapkájának körvonalára emlékeztet, míg a hat előre kiálló és egy hátrafelé nyúló tömör fémnyelv a velencei történelmi kerületeket és Guidecca szigetét szimbolizálja. A fémnyelvek között gyakran további két-három kulcsszerű, filigrán díszítés helyezkedik el, ezek a velencei lagúna főbb szigeteire utalnak.

A ferro hagyományosan kovácsolt vasból vagy bronzból, ma már többnyire alumíniumból, igényesebb tulajdonos esetén rozsdamentes acélból készül. Mérete valamivel kisebb a történelminél: 1730 körül embernagyságú példányok is előfordultak, ezek a Canaletto festményein is látható óriások kisebb ütközésektől, súrlódástól védték a hajtótest orrát.

A gondolák tatján kisebb méretű, pásztorbotra emlékeztető „poppa” dísz található – ez a jármű legmagasabb pontja, így napjainkban néha lehajthatóra készítik az alacsony hidak alatti áthaladás érdekében. A csónak közepe táján mindkét oldalon kötéltartóként használt fém lófigurák (néha stilizált oroszlánok) helyezkednek el, amelyek a városállam Bizáncfelett 1204-ben aratott győzelmére emlékeztetnek – akkor zsákmányolta Velence a Szent Márk bazilikát díszítő négy masszív bronzlovat.

Ezen felül csak egy virágtartó, lámpa vagy kis szobor szokott még felkerülni a gondolák orrközép-részére – a további cicomázást szigorú rendelet tiltja, az ülések színe és formája is szabályozott, kivételt ez alól csak az esküvői gondolák élveznek. A rendeltetésszerű utasszállító gondolák szigorú ismertetőjegye a teljesen egységes lakkfekete szín, amely majdnem fél évezrede, 1562 óta jellemzi ezeket a járműveket – eltekintve a csak versenyzésre használt, a szivárvány minden árnyalatában pompázó gondolinoktól.

A sötét szín eredetét legalább háromféle módon magyarázzák. Egyesek szerint a középkori városban a közvilágítás hiánya miatt éjjel észrevétlenül hallgatózhattak fekete gondoláikon a rettegett „Tízek Tanácsát” szolgáló, sötét köpenyes kémek – és hogy napkelte után se bukjanak le, a városatyák kötelezővé tették a csónakok egységes fekete festését.

Hasonlóan intrikus eredetű az a teória, hogy a fekete festés előírása a velencei államgépezet által mindig gyanakvással fogadott diplomaták és más külföldiek ellen irányult. Ők egyedüliként kivételt élveztek a szabály alól és többnyire díszes, színes gondolákat használtak, hogy méltóképpen reprezentálják hazájukat – amivel nagyban megkönnyítették az őket folyton nyomon követő ügynökök dolgát.

A legvalószínűbb mégis az, hogy a velencei gondolák színezésének egyszerű fényűzés-tilalmi vagy közrendvédelmi jogszabály vetett véget – a város már korábban betiltotta az férfiak csiricsáré ruhaviseletét, mivel a különböző „nadrágklubok” tagjai között gyakran törtek ki súlyos összecsapások, hasonlóan a mai zöld-fehér, lila-fehér, stb. foci-drukkerekhez.

A gondolák elkészítéséhez hagyományosan nyolcféle fafajtát (bükk, dió, fenyő, hárs, mahagóni, meggy, szilfa, tölgy) használnak fel. A különböző előnyös tulajdonságokkal rendelkező faanyagok kombinációja 20 éves állandó szolgálatra is alkalmassá teszi a gondos kézimunkával összeállított csónakot. Egy átlagos, 280 darabból összeálló gondola elkészítése a faanyagok érlelését, tűzi hajlítását, ácsolását és többszöri lakkfestését is beleszámítva nagyjából két évet vesz igénybe.

Az építés nem tervrajzok, hanem méretjelzést hordozó mintakeretek, ún. „sesto” és „sagome” segítségével történik, amit a műhelytitkokkal együtt apáról fiúra hagyományoznak – ezen felül a nem-metrikus méretezés használata is megnehezíti a témát kutató muzeológusok, restaurátorok munkáját. A modern gondolákba kétféle módon építik be a görbületet: vagy már az építés során aszimmetrikusan alakítják ki a hajótest vagy a kész járművet utólag hajlítják meg tűzön – ez utóbbi nagy szakértelmet igényel, mert a fában felhalmozódó feszültség akár évek múlva is kettétörheti a gondolát.

Az akár 20 ezer euróba, díszes faragású esküvői kivitel esetén 50 ezer euróba kerülő csónakokat gazdáik, a gondolások nagy becsben tartják, mivel névre szóló, egyéni méretre és testsúlyhoz készült, exkluzív munkaeszközről van szó. A csónakot rendszeresen viaszolják az időjárás erői ellen, és éjszakára lefedik az utasteret, illetve 9-10 évente kicseréltetik a gondola fúrócsigák által kikezdett hajófenekét.

A nagyobb munkákhoz a gondolát dokkba (squero) kell vontatni, ilyen azonban már csak kettő működik Velencében. A hanyatlást nemcsak a gondolák számának csökkenése okozza, de az iparágat átható feudális céh-szemlélet, a rendkívül hosszú, akár húsz évig tartó tanoncidők előírása is akadályozza az utánpótlást.

A világszerte kulturális ikonként ismert gondolákat kiöregedésük után a velenceiek nem sokra tartják – az exkluzív szolgálatra alkalmatlanná vált példányokat régebben csekély átépítés után díszeiktől megfosztva személykompként állították szolgálatba – ma már nagyobb, kifejezetten átkelésre épített ún. „barchetták” használatosak. A végleg lerobbant gondolák fahulladékként végzik – a legidősebb megmentett példány mindössze 1846-ból származik és Robert Browning költő adományaként az amerikai Newport Newshajómúzeum birtokában van, korábbi példány nem maradt fenn.

Gondolák Velencén kívül is találhatók, az Amerikai Egyesült Államokban több tucat olasz import jármű működik, ezek egy részét azonban motorhajtásra alakították át. A las vegas-i és makaói „Venetian” kaszinó-szállodákban teljesen hamis, elektromos gondolák üzemelnek, amelyeknek kezelői evezni sem tudnak.

Az egyiptomi papiruszhajók és a közép-amerikai Titicaca-tó sáscsónakjai bizonyos formai hasonlóságot mutatnak a XV. századi gondolával. Az amerikai túrakenuk tervezésében ma is alkalmazzák a sekély vizeken stabil, széles, lapos fenekű ún. gondola hajótest-kialakítást. Azt a javaslatot viszont, hogy a velencei gondola formáját számítógéppel modernizálják a jobb hullám-stabilitás érdekében, néhány éve „szentségtörő” ötletként elvetették az olaszok. 

Forrás: wikipedia

Ha gondolával szeretné valaki bebarangolni a lagúnákat, kétféle túrát kínálnak, az egyik közel egy órás nagy túra, kb 120-150 euró, a másik az un. Casanova túra kb 30-40 perc és 70-80 euróba kerül, persze lehet alkudozni, és akár 6 fő is elfér egy gondolában így érdemes társulni valakivel.

Velencei Karnevál 2013

Kb 20 éve jártam Velencében nyáron, és már évek óta szerettem volna megnézni a karnevált, de mindig közbe jött valami, de idén végre sikerült. 

Ezer millió köszönet az EuroMiskolc Travel ügyvezetőjének Szilágyiné Mónikának az útért!

Bár a velencei karneválról már 1094-ben tudósítanak a források, a "karneválok városa" rangot csak a 18. században kapta meg, annak ellenére, hogy az évszázadok során a város tekintélyt parancsoló tengeri hatalom volt és fényes győzelmeit mindig látványos felvonulásokkal ünnepelte meg. Az újkorban már divattá vált a velencei mulatozás az európai arisztokraták körében is, 1869-ben állítólag maga Ferenc József császár is ellátogatott a városba, igaz, inkognitóban. A Velencei Köztársaság bukása után azonban a karneválról is kezdtek megfeledkezni. A hagyományt modern formában a 20. század utolsó negyedében fedezték fel újra, azóta a rendezvény reneszánszát éli, és turisták tízezreit vonzza évről-évre a lagúnák városába. A farsangi ünnepkör időszaka a hagyomány szerint húshagyó csütörtöktől húshagyó keddig tart. A húshagyó csütörtöki ünnepségek eredetileg parádés felvonulással kezdődtek, melyet virágokkal díszített ökrök vezettek fel. Amint a felvonulók elérték a Szent Márk teret, az ökröket a dózse színe előtt egyetlen csapással (!) lefejezték. Az ünnepségsorozat végén - húshagyó kedd éjjel - a velenceiek ismét összegyűltek a város főterén, levették álarcaikat,és kórusban kiáltozva búcsúztak a téltől. Napjainkban a galambröptetés vagy az Angyalok szárnyalása nevű eseménnel indul a karneváli hét. A húshagyó csütörtök utáni vasárnap a San Marco környékét ellepik a külföldi turisták és a jelmezes velenceiek. Az időjárás ugyan még télies, de nem ritka a szikrázó napsütés sem. A karneváli hét nyitányaként az összegyűlt tömeg a galambröptetést várja a Szent Márk-székesegyháznál, a papírból készült madár kisvártatva meg is jelenik az égbolton: egy kábel segítségével eresztik le a harangtoronyból, sűrű konfettizápor közepette. A galambröptetés hagyománya a legrégebbi karneválokig vezethető vissza, ekkoriban egy kötéltáncos sétált végig a Campanile és a Dózse-palota loggiája között kifeszített kötélen. A karnevál és Velence egyik legfőbb szimbóluma a velencei maszk, mely a korábbi évszázadok során a kikötőváros mindennapjainak elválaszthatatlan részévé vált. A jelmezkészítés a legkorábbi időkig nyúlik vissza. A maszkok viselését törvény szabályozta, kezdetben csak az ünnepségek végéig, azaz húshagyó keddig engedélyezték, ezt később meghosszabbították. A legkorábbi törvény, mely Velencében az álarc használatát korlátozta, 1268-ban született. A legfurcsább rendelet, melyet a köztársaság főtanácsa hozott, 1467-ből származik. Ebben megtiltották a férfiaknak, hogy nőnek álcázva magukat belépjenek az apácazárdába. Egy 1502-ben hozott rendelet a pálcát és egyéb fegyvert viselő maskarásokat rendszabályozta. A törvények betartása azonban olyannyira nem működött, hogy ugyanazokat a szabályokat kellett minden évben meghozni, egészen 1789-ig. Napjainkban a mulatság idején bőséges a választék álarcokból és jelmezekből, egy-egy szebb darabért 5-30 eurót kérnek. Aki egy kis egyediségre vágyik, arcára is festethet karneváli álarcot az utcai kozmetikusoknál, hasonló árfekvésben. A káprázatos ruhák viszont az átlag túrista számára szinte megfizethetetlenül drágák.